Zene
Mindenkinek van története,
Zongora billentyűiből épülő éneke.
Keresel egy életen át,
forgatókönyved kutatod,
Bejársz ezernyi érzelemet,
s féktelen fegyvert kovácsolsz.
Mások életének főszerepe kell,
s a tiéd egy elhagyott sarokban hever,
bal lépésből lesz jobb is mondod,
s darabajaid félúton elhagyod.
Minden perc belesimul lapjaidba,
s érintésedre megdobban kottád hangjai,
felkapod kusza lapjait.
A lélegzet most megfog valamit, s nem ereszted,
pedig el kell engedned, különben megfulladsz.
Elernyedned kéne, mégis görcsösen kapaszkodsz valamibe.
S ha keresed, majd a filmkockáid,
már el is feleded,
mi az amitől fulladva estél térdre
a szivárványos fényből a kietlen sötétre.
S mit teszel,
oh, te ember, .
Másba kapaszkodsz,
más levegőjét szívod.
Történelmed van,
hisz te is csak tört résszel születtél,
s bár hadakoztál fáradtan ez ellen,
most az egységed követeled,
de a követed nem az elernyedés, a megadás,
csak az akarat,
mely karjai belekapaszkodnak az anyagba,
Csak abba, mert a szellem megfoghatatlan,
ott a karjaid mit sem érnek.
S kérdés kérdést követ,
az elme lázong:
Miért kaptam karjaim, ha nem használhatom,
Miért kaptam Egóm, ha nem szolgálja felébredésem?
Miért kapok társat, ha önmagamban megvan az egység,
Miért kapok hatalmat, ha nem érek vele semmit?
S a filmkocka a végéhez ér,
együtt néztük végig Istennel,
s az angyalokkal, miközben kukoricát ropogtattunk.
Mosoly szalad az arcomon,
még érzem a fizikai testem furcsa terhét,
Tudom a választ, mindig is tudtam,
De én itt lent szeretném ezt megtalálni,
amikor húz a test, húz lefelé az anyag.
Szárnyak nélkül a legcsodálatosabb megtapasztalni milyen a szárnyalás,
könnyedén, mint a hópihe, melyet a lég simogat,
s nem kérdezi hová érkezem.
Ne akarj senkit se megváltani,
ne akard önmagad megváltani,
hisz csak a karjaid kapdosnak a végtelenben.
Mindenkinek van története,
minden perced belesimul a filmkockákba,
hogy egyszer megnézd,
végig éld minden döntésed,
minden érzelmed,
minden gondolatot.
Légy egy csónak,
melynek nem kell hogy étkét mindenki lássa,
ne pakold tele a hajódat,
s ne akarj jachtot, vagy akár óceánjárót,
ne akarj drága hajót,
hisz az árral csak az egyszerű hajó tud sodródni,
s kapálózás helyett élvezni a tájat,
melyen végig haladsz máma.
Minden perced belesimul könyvedbe,
Hát ne küszkődj a könnyeddel,
enged el minden elvárásod,
hisz csak egy hatalmas várat ásol.
Mi csak egy börtön,
mint testeden a bőröd,
Add meg magad az életnek úgy,
mint amikor imára hajtod a fejed,
ott megtalálod igaz helyed.
Szívd magadba az élet értékes másodpercét,
s fújd ki lassan,
hagyjad hogy útra kelljen
messzi útra menjen,
s ne félj haza talál,
hozzád vissza talál,
sokkal gazdagabban, mint ahogy elengedted.
