2. Rész
Amikor először látsz keresztül valakin, amikor először pillantod meg a lényeget és meglátod a másik ember lelkét, minden értéktelenné válik körülötted. Már nem érdekel az álarc, a felvett díszes ruha, vagy az egyszerű külsőség. A szem elárul mindent, beránt a fekete mélységébe, ahonnan a lélek figyel. Tudattalanul figyel, de Te megpillanthatod. Vajon eláruld, amit látsz, vagy csak figyelsz csendesen?
A lélek tapasztal és bár a test esendő, bűnre ítéltetett, a lélek tökéletes! Lehámozom pillanatok alatt a múlt kézzel varrott ruhadarabjait, a megsárgult álarcokat, a megrajzolt mosolyokat, a könnyekből épített várfalakat s csak a csupasz lélek áll előttem. S mindezt ő észre sem veszi, én pedig szótlanul megsimogatom a lelkemmel.
Hamar megtanultam, hogy a két világ közötti élet nem könnyű. Se itt, se ott. Látsz valamit, meglátod másokban a valakit, az értéket, mégsem beszélhetsz róla. Keresnéd a megfelelő szavakat, hogy lefordítsd a túlvilágit, evilágira. Butaságnak tűnik minden kimondott szó, hisz a szeretetet sem lehet megmagyarázni.
Milyen két világ között berendezkedve élni? Szerelmes vagyok az emberi lélekbe, de a testét száműzném... Nem képes tisztán látni, vakságot okoz. Csak a testet szépítik, amely sosem lehet olyan tökéletes, mint a lélek. Bármit is aggatunk rá.
Egyet megtanultam szólók, ha szólnom kell...
Amit ki kell mondanom, azt kimondom...
Cselekszem, de sosem értékelem közben a körülöttem tevékenykedőket. Hisz, elég csak egy mély pillantás és már integet is a másik ember lelke, amely tökéletesen tiszta és jó. A test pedig ellensúlyoz, szól egyből egy hang. Az egyensúly így működik.
Így amikor a két lábam a földre ránt és mélyen belekapaszkodik a jelen kőkemény valóságába, akkor tetteim olykor félre sikerült próbálkozások, hogy megfeleljek az elvárásoknak. De hát mit tehetnék, az Én választásom a föld és az ég. A kettő között mégis simogató megnyugvásra találok...
Se itt se ott.
Milyennek látom a lelked?
Olyan a lelked, mint egy kalitkába zárt madár, amely elhiszi, hogy a valóság kellős közepén ül és a szárnyai csak fura kellékek, amelyek nem arra lettek teremtve, hogy szárnyaljon vele. Egész életében próbálkozik és becsapja önmagát, hogy ő ezen a pici helyen is száll...
Olyan a lelked, amely megmozdít minden energia teret maga körül, őrült színekben robban ki belőled minden olyan pillanatban, amikor akarat nélkül tekintesz kifelé...
Olyan a lelked, mint egy várakozó utas az állomáson, egyetlen egy kopott bőröndjében ott csücsülnek az elmúlt élet fura ruhái. Vár de nem tudja mire, vagy kire vár.
Olyan a lelked, mint egy kisgyermek, amely belenéz a szemedben és értetlenül megkérdezi, mi történik? Miért olyan fontos egy értéktelen érdek, hatalom, s gőg vezérelje tetteit?
Olyan a lelked, mint a mosolygó Buddha, aki végtelenségét ismét becsapja a a fizikai határokkal, hogy megtapasztalja újból a felébredését.
