Ezoterikus Novella (Első rész)

Zene

1. Rész

                                   Egy lélek a sok közül

Ez az én történetem. Egy élet, egy sors, mely oly sok sorssal lett összekötve. Már félúton vagyok. Nem vagyok se itt, se ott. Már nem találom a jövőm, és a múltam is csak pár év és feledésbe merül. Bár megtettem volna. Volna, volna… Az ember legnagyobb zsákutcája ez a szó: volna. Meg mérgezi és, lebénítja.

Hol volt hol nem volt, megszületett valahol egy kislány. Elindult a világba. Sokáig sodorta szél, a sors dobálta ide-oda. Akarat nélküli gyermekkor. Okos és szófogadó. Hamar bezárta a hozzá vezető utat. Nem a szeretet hiányzott akkoriban a számára, csak a megértés. Oly sok kérdése volt, amelyet nem tudott megfogalmazni, s így végül fel sem tette. Más honnan jöttek a megnyugtató válaszok, másvilágról érkeztek útja építő kövei.

S ha neki szegezte a valódi élet a kérdést: Mi történt veled ma? A száján automatikusan csusszant ki: Semmi! Ebben a valóságban semmi…

A miértekre nem sokáig kerestem a választ. Elfogadtam a létezésem értelmét olyannak, amilyennek csak megérthetem és megélhetem.  Nem éreztem, hogy bármit is másképp kellene éreznem, értenem. Ez csak később fertőzött meg. Amikor a felnőtté válás szabályai korlátok közé akartak szorítani.     

Két világban éltem. Értettem a körülöttem zajló eseményeket bár sosem tudtam megmagyarázni. Csak hagytam, hogy halljam, amit hallanom kell, lássam, amit látnom kell.  Két életet éltem. Egyet a „normális” látható világban, a másikat, amely nem volt kevésbé erősebb, a megfoghatatlan világban. Ez volt az én menedékem, ide senki se tudott beférkőzni. Az ide vezető utat csak én találtam, csak én láttam. 
Volt, hogy közel került valaki a szívemhez, megfogtam a kezét és elindultam ide. Ide ebbe az érinthetetlen világba. De megálltunk. Félúton elengedett. Visszafordult.   
Már nagyon régen nem jött ide velem senki. Többet nem próbálkozok, döntöttem el tizenévesen egy őszi reggelen. Már nem akartam megmutatni, megértetni ezt az érzékeny világot, amely tele van csodálatos dolgokkal, amelyeket nem lehet megmagyarázni. Csak érezni, tapasztalni lehet. Amint megpróbálja az ember megmagyarázni ezt a világot, elsuhan a lényeg, a szavakba zárt börtönből, és minden magyarázat lelketlenül hever egy papírlapon, vagy ott csücsül az elmében. Ott ahol majd ruhát húznak a csupasz igazságra. Ruha vagy álarc, ki tudja már, ha oly sok kérdésre adott már választ. 

Amikor sok titkunk van, akkor az ember egy kicsit magányossá válik. Egyedül lesz, amint a határvonalhoz ér. Amint a két világ között csücsül. Felkészül arra, hogy visszalépjen a fizikai korlátok felé. Vagy épp elinduljon a néma szavak mezejére, ahol már nincsen kétség, s kérdés. A létezésed megéled.

Sokszor mondtam magamnak: Ne akard megmagyarázni az elmédnek, mit látsz és érzel! Csak élj!

A múlt egy furcsa állapot. Megéled, s csak a Te nézőpontod szerint látod. Egyoldalú kameraállás. Egy film pereg. Valóban az a valódi történet? Valóban minden szó és tett igaz volt? Ha ebbe bele keveredsz, elfelejtesz élni. Miden erőd arra folyik el, hogy megmagyarázd magadnak, hogy Te voltál a Hős, Te voltál a Jó és a Gonosz veszni fog. Nem érdemes bejárni a múlt labirintusát újra és újra, mert csupán csak egy bejárata és egy kijárata van. Ugyanonnan indulsz és érkezel nap, mint nap. Csak a gondolataid akarnak meggyőzni, hogy volt értelme újra felemelned magad a magasba, hogy te legyél az első, a legjobb. De ha egyszer is magadba tekintesz, leutazol a lelked legmélyére, ahol csend van és sötétlő fény, ott megérezheted egy pillanatra, hogy mindennek nincs semmi jelentősége. Nincs se első, se utolsó.

Amíg a múlt fogva tart, addig nehéz a jelenben élni. Állandóan a terveidet vizsgálod. Ezt akarom, azt akarom, ezt csináld, azt érezd, hogy nekem jó legyen. Vagy lemondok arról, ami az enyém, a saját döntésem, a saját életem, ami felett senkinek sincs joga rendelkezni. Mégis megtehetik.  Megtehetik a megfogható világunkban.

Amikor először pillantottam meg őket még kicsi voltam. A háttérben furcsa zajok voltak. A szüleimnek mondott emberek veszekedtek.  Furcsa érzések keringtem bennem és jobbnak láttam, ha becsukom a fülem. Ő rájuk koncentráltam, az érinthetetlen fénylényekre. Ők mosolyt küldtek felém, megnyugtató érzéseket. Tudtam, hogy fontos vagyok nekik. Az emlékeimben kutattak, miközben ismeretlen képek villantak be. Egy másik élet pillanatképei.  Ma sem emlékszem pontosan mik voltak azok, még kicsi voltam. Attól a naptól kezdve kezdtem az életemet, a körülöttem zajló eseményeket kívülről nézni. Cselekedtem, amikor tennem kellett valamit, de gondolatban máshol jártam. Egy titkos területen, a lelkem peremén, a két világ közötti határon.

Ahogy nőttem, a titkom is egyre nagyobb és erősebb lett. Tudtam, hogy nem beszélhetek róla. Hisz ki az, aki hinne benne? Senki nem látta körülöttem őket… Megmagyarázni, pedig sosem volt erőm, sem akaratom. Nem éreztem jelentősnek, hogy feltárjam előttük azt, amit én természetesnek élek meg. Így vált ketté az élet számomra. Egy dolog maradt meg egységben, a két birodalom közepén állva, Én magam.  Egy lélek a sok közül…

2.      Rész

Két világ közé berendezkedve

Folyt.köv...