Ketrec
Eltűnsz, mint mindenki!
Alakod szétmállik,
S az arcod elsiklik,
Ha majd rád gondolok,
Miközben arcképedet csókolom.
Egy ideig kereslek emlékeimben.
Kisétálsz csendben,
Megtört kedvvel,
S bár feltűnsz utamon még,
Eltűnsz, mint a sötétlő mély.
Fázok, amíg nem leszel!
Meleg karod elfelejtem,
Oltalmadat már nem keresem,
Hamar eljön a tavasz,
Követ egy perzselő kamasz.
Hová lettél?
A múlt válaszol rá,
De a jelen elfeled már,
Elmerülök a szabadság szárnyaló
szelébe,
Vagy lángolok rabságom ketrecébe.
Egyszer mindenki semmivé válik!
Emlékezetem elrágja hevesen,
Mint utolsó falat kenyeret,
Így hal meg létem majd emléked
nélkül,
Otthagyom benned mi, belőlem
épül.
Miért is jöttök felém?!
Ha nem mar majd a kín,
Ha nem gördül szememből a rím,
Nem létetek hallatán,
Szívemet ezért örökké vallatnám.
Cselekszek, s tetteimben
felolvadsz!
Csak egy kép marad szívem falán,
Egy békés mozdulat talán,
Mely pillanatnyi szenvedélytől
lobog,
Meggyötört könnyektől zokog.
Némán figyelsz reám!
Az elkopott betűim nem érintenek
meg,
Hisz mielőtt megtaláltad volna
ezeket,
Már rég elsiklott kezed kezemen,
Kizártalak magamból sebzetten.
Miért hiszem, hogy jó így
egyedül?
Nem kell kilehelnem gondolataim
értelmét,
Lelkem világtól való félelmét,
Mely számodra halandzsa szavak,
Utópisztikus, mesés kacat.
Legyek számodra egy piciny madár!
Mely megédesíti napodat,
Életed lesz tőle hatalmas lakoma,
De ketrecedben ne tarts soká,
Engedd el sebesen szaladó bokám.
S, ha nem engedsz?
Fullánkod leszek, mely mélyre
hatol,
A szíved legmélyébe markol,
Keveset akarsz tőlem, mégis
mindent,
Engem akarsz, egy forgószelű
kincset.
S valóban, eltűnsz, mint
mindenki!
Alakod elporlad,
S az arcod elsorvad,
Ha majd rád gondolok,
Miközben arcképedet csókolom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése