Távolban

Régen sok verset írtam. Kerestem általuk önmagamat. Ma meglátogatott az ihlet, amely nagyon közel tudja vinni az embert a lelkéhez...

Távolban hallom,
tompa hangú szárnyam rebbenését,
a távolság sodor,
s kitépi hitemet a kezemből egóm.
Állok egy darabig,
életeken át harag s hit,
hisz elhagyott,
s létem szoborrá fagyott.
De eljött az idő,
s kezemben a kalapács,
hogy megtudjam mi van a kőszobor alatt,
s találjak ott bármi erős falat,
kibontom magam testem biztonságából.
S mi lesz utána,
ha már az idő illúziója elillan...
A távolban hallom
tompa hangú  Egóm kiálltását,
a távolság sodor,
s széttöri szárnyam az anyag ketrecét,
ismeretlen ismerős út vár még,
haza érkezem...